1. Hello God, it’s me, Castiel
Szürkület homályosította a tájat, ellopva a késő-őszi avar megnyugtató, rohadt szagú, barnás takaróját. Szokatlanul enyhe idő volt novemberhez képest, pólóban rohangáltak a gyerekek a ritka, sárgás fűben, szerelmesek andalogtak egymásba veszve, öregek ültek a padokon, néhol sakkbábúkat tologattak egymásnak nagy beleéléssel. Senkinek sem akaródzott hazaindulni a csendes sötétedés ellenére. Ki tudja, milyen hosszú tél áll előttük, ki kell használni a maradék meleg időt.
Mindennek a romantikájával mit sem törődött Castiel, aki egy majdnem csupasz fa törzsének támaszkodott egy idilli kis park közepén, és csak bámult maga elé hosszan, pislogás nélkül. Bárki azt hihette volna, hogy mélyen gondolataiba merült, holott ennek éppen az ellentétét tette: kitárta érzékeit, és figyelmesen hallgatott, lelki szemeivel látni próbált. Hiába, a legteljesebb csend vette körül. Ez a nagy hallgatás valahogy aggasztotta, annak ellenére, hogy tudta, így fog történni. Ő nem csak egyszerűen bukott angyal – áruló angyal, aki elől mostanra sikerült teljes mértékben elfedni minden angyali gondolatot. Bárhogy is erőlködött, egy pisszenést se hallott odaátról. Ha emberi érzésre kéne lefordítanunk, magányosnak érezte magát. Egy pillanatra félretéve szentnek hitt küldetését, hogy megmentse a földet, engedte, hogy a porhüvelyhez tartozó testi reflexek felszínre kerüljenek, és nagyot sóhajtott. Mennyire nem volt jellemző mindez sose rá. Egy angyalra!
Persze sok minden megváltozott amikor úgy döntött, hogy a testvérei ellen fordul. Tudta, hogy helyesen cselekszik – vagy ha csak hitte is, mindegy, angyaloknál a kettő ugyanaz. Mindig hű fia akart lenni Atyjának, és lelke legmélyéig érezte, Isten nem akarhatja azt, hogy szeretett emberei egy angyal-démon tűz között veszítsék életüket. És emellett azt is be kellett ismernie, hogy megkedvelte ezeket a korlátolt, buta lényeket, és ő sem akarta, hogy elpusztuljanak. Még a Winchester-páros is... amilyen értetlenek tudnak lenni, bonyolultabbak, mint elsőre gondolná. Őket is meg akarta menteni valahogy, bár persze az is nyilvánvaló, hogy képtelenség mindenkit. Valahol ugyan azt is tudta, mindez nem rajta múlik – nem ő a főszereplője ennek a történetnek. Mint mindig, ő csupán egy katona a harcban. De ha így van, akkor ő harcolni fog.
Más is történt vele, ami megváltoztatta, emberibbé tette. Mikor visszacibálták a mennybe, és Jimmy megkapta újra az uralmat teste felett... és tétovás nélkül lemondott róla, hogy mentse a lányát. Aznap meghalt, és otthagyta Castielnek üres porhüvelyét. És milyen szerencsés is, hogy így történt! Nem kellett látnia, hogy néhány napra rá a családját megtalálták a démonok, és kegyetlenül meggyilkolták. Cas próbálta megmenteni őket, félretéve a világvége problémát, de elkésett. Számára alig ismert gyász szelével nézte a megkínzott holttestüket. Minden szempontból lényegtelen a haláluk, mégis... szomorú, és megígérte Jimmynek, hogy nem esik bántódásuk. Tartozott volna neki annyival, hogy megóvja az életüket. Bár végül is a halál nem olyan borzasztó dolog – most már mindannyian egy jobb helyen vannak, és együtt. Az angyalok már csak tudják. Haláluk mégis meglepően rosszul érintette Cast. Nem tudta, mitől támadnak ilyen gondolatai, még inkább érzései, de nem tudott volna mit tenni ellene, így hát egyszerűen elfogadta őket, ugyanúgy, ahogy a haragot, ami olykor átvágtatott rajta, a zavart, és, hát igen, a félelmet. Nem is szólva a bűntudatról. Angyalokat ölt, a testvéreit, a saját családját. Mindezt egynéhány alantas kis halandóért, ahogy nevezik őket sokan. Csakugyan megérte ez az egész? Mindegy, már elindult egy úton, és ha akart volna, sem tud letérni róla. Valójában eszébe sem jutott a visszakozás, ha már egyszer hűséget fogadott, hát legyen az feltétlen hűség. Cas mindig is egyértelműnek érezte, hogy ilyen az angyalok természete, s ha mostanában ki is derült, hogy egyáltalán nem, ő azért nem bírt megváltozni.
Ahogy mozdulatlan állt az emberek között, érzékei szárnyait kitárva, egyszer csak történt valami. Nem a valós síkon: az emberek mit se vettek észre belőle. Csak Castiel volt, aki valami megfoghatatlan, óriási hatalom szelét érezte bőrén, belereszketett. Ez nem lehet démon, nem, annál sokkal erősebb, még erősebb egy arkangyalnál is. Ez... Ő volna talán? Akit már oly régóta keres?
Kapkodva a zsebébe nyúlt, és megszorította Dean nyakláncát. Eddig az mindig az egyszerű fém hűvösségével simult a markába, de most, mint a napsütötte kavics, langyos volt. Megnézte: kellemes kéken izzott.
Annak kell lennie, aminek látszik.
Castiel arrafelé fordította fejét ahonnan a jelenést érezte, azután egy szemvillanás múlva már néhány utcával arrébb volt, és tekintetét egy családi ház emeletének ablakára szegezte. Az ablak alatt muskátlik, fehér csipkefüggöny, világos citromsárgára meszelt falak. Még egy másodperc, és az angyal már benn is volt, kellemes kis bútorok, a falon családi fotók tömkelege, barátságos, otthonos, és meglepően átlagos szoba fogadta, és mozdulatlanság, néma csend. Semmi, ami a legkisebb veszélyre is utalhatna. „Nem lehet ilyen egyszerű” – gondolta.
- De igen, ilyen egyszerű – hallatszott egy kislány hangja Cas háta mögött.
A ballonkabátos alak megfordult, és hirtelen azt sem tudta mit tegyen. A porhüvely reflex-szerűen sugallta neki, hogy boruljon térdre, szemeit szúrták belülről a könnycseppek, el akarta veszíteni az eszméletét, de mégsem mozdult. Szemben egy karosszékben tízéves-forma lány ült, hosszú vörös haját hátrafogva, sárga virágos ruhácskában. Arcát egy csomó kis szeplő borította – tündérien nézett ki. És ő volt az Isten.
- Örülök, hogy látlak, Castiel.
Csak állt ott, és képtelen volt válaszolni, megbénította a csodálat, a lenyűgözöttség. Különben is, mégis mit lehetne mondani Istennek? Szia?
A lány finoman elmosolyodott nagyra nyitott szemű, zavarodott tekintetű angyalkáját nézve.
- Atyám... – hebegte végre Castiel, de még mindig nem tudott igazán beszélni.
- Nem hinném, hogy jelen helyzethez illő lenne ez a megszólítás – kuncogott fel a lány, ujjaival a copfja végét pöndörgetve – Mostanában leginkább csak Alba. Nem gondoltad, hogy ilyennek látsz majd, mi? Pedig ez nem is a porhüvelyem, ez én vagyok. Ebben a pillanatban ízig-vérig ember vagyok.
- Ember? – nagyra kerekedett, csodálkozó-csodáló tekintettel bámult a lányra Castiel.
- Talán egy kicsivel több, de igazán alig valamivel. Hadd meséljek neked egy történetet! Úgy kezdődik, hogy Isten, aki olyan hosszú ideje ült már magányosan mennyei trónján, hogy szinte el is felejtette, miért érdemes élnie, egy nap úgy döntött, leszáll a földre. Egészen rövid időre csupán, egy emberöltőre, hogy megismerje az új kort, és embereit, akik annyira távol kerültek tőle az utóbbi időben... csak egy kicsit körülnézni. Így hát úgy döntött, hogy gyereket ad egy ifjú, reményekkel és jövővel teli házaspárnak, önmagát – engem. Ne értsd félre különös hangnememet – továbbra is én vagyok az Isten, de ez a kevés idő emberként nagyon megváltoztatott. Jobb lettem, vagy csak más, nem tudom.
- Elhagytál minket – mondta Castiel szemrehányással, a harag szelével, amitől ugyan rögvest bűntudata támadt, de azért folytatta - Háború dúl...
- Hiszen azt hittem rátok bízhatom erre a rövid időre – felelte csendesen, a harag legkisebb jele nélkül - Tizenkét éve mentem el, alig egy évtized... És mit kell látnom? Semmi sem szent nektek, amit teremtettem. Egymás ellen fordultatok, és mit sem törődtök az emberekkel, pedig ez lenne az egyetlen dolgotok, vigyázni rájuk. Olyan ez, mint hogy ők a kisebb testvér, és ti a nagyobb. Még engem is meg fogtok ölni, ha lesz rá módotok.
- Uram, én...
- Te mindig is jó fiam voltál, Castiel. És úgy tűnik, te maradtál az egyetlen, aki hű hozzám.
- Kérlek, könyörgök, térj vissza hozzánk! Légy könyörületes, mindannyian szeretünk téged, csak félünk, nem tudjuk mihez kezdjünk nélküled!
- Szerintem nagyon is feltalálta magát mindenki... mennyet vagy poklot csinálni a földből? Okkal teremtettem mindent olyanra, amilyen!
- Akkor ne hagyd, hogy megtörténjen! Túl nagy dolog ez nekünk, szükségünk van a segítségedre!
- Amikor azt mondod „mi”, az emberekre gondolsz, nem igaz? Végülis te is eldöntötted, hogy ki mellé állsz a harcban.
- Én csak azt akarom, hogy minden úgy legyen, mint régen...
- Ugyan, tudnál újra kétségek nélküli, engedelmes szolgám lenni? Döntéseid következménye többek közt az is, hogy lassan emberré fogsz válni... De van most ennél nagyobb baj is. Castiel, nem tudok nektek segíteni... El kellett dobnom az isteni lelkemet, amikor lejöttem ide, túlságosan hatalmas lett volna ahhoz, hogy megpróbáljam belegyömöszölni egy fizikailag korlátolt emberi testbe. A legkedvesebb angyalomra bíztam, Józsuéra, a kertészre... de őt megölték, és nem tudom, hogy hova rejthette – szerinted ide, a földre, itt sokkal nehezebb megtalálni. Mostani korlátolt képességeimmel talán még nekem sem sikerülhet.
- Akkor nem te mentettél engem? Nem te tetted Deant és Samet a repülőgépre?
- De igen, én voltam. Vannak bizonyos képességeim, gyógyító erejűek, védelmezőek, tudod, pozitívak. De véges az erőm, nem sok trükk telik már tőlem. Annyi pedig főként nem, hogy meg tudjam állítani ezt az apokalipszist.
- Akkor elveszett minden – szólt reményvesztetten Cas.
- Próbálj meg bízni. Semmi sincsen előre megírva.
Castiel összetörten hullott magába, és a mellette álló asztal peremébe támaszkodott.
- Én bízom bennetek, hiszek abban, hogy az ember testvérpár meg tudja menteni a világot. És ha én bízom, te miért ne tennéd? Hidd el, hogy van remény.
- Én benned bízok, Atyám – Az angyal kék szemeit a lányra szegezte, mélységes tisztelettel, szeretettel, és féltéssel telt tekintettel.
- Ha így van, fiam, akkor menj, térj vissza a Winchesterékhez, rájuk vigyázz, és segíts nekik.
- Hagyjalak itt? Ennyire védtelenül? Mi lesz, ha megtalálnak, ha túl sokan jönnek ellened, és nem tudod megvédeni magad?
- Ne félts engem egy cseppet se – mosolyodott el a lány – Nem találhatnak meg engem.
- De ha nekem sikerült... – Cas a zsebébe nyúlt, és megszorította a kicsi, fém medált.
- Nehogy azt hidd, hogy annak a bizsunak a segítségével leltél rám... ugyan! Én akartam, hogy hozzám vezessen, láttam, hogy tiszta a szíved, és magamhoz hívtalak. Úgy láttam, hogy te vagy az egyetlen, akinek felfedhetem magam. Nyugodtan visszaadhatod Deannek a csecsebecséjét.
- Akkor hát.. hagyjalak csak itt így, mikor annyi ideig kerestelek? Segítenem kell megtalálni a lelkedet...
- Ennél sokkal fontosabb dolgod van, a világ megmentésében kell segítened – egyébként, ha a föld elpusztul, akkor vele együtt a lelkem, és valószínűleg én magam is. Menj hát! És ne is keress többet, el fogok menni innen, túl kockázatos lenne, ha bárki is tudná, hol találjon meg.
- Igen, Uram.
Castiel fejet hajtott Isten előtt, aki odasétált hozzá, lábujjhegyre állt, és végigsimította az angyal haját és arcát. Az lehunyta szemét a megilletődöttségtől, és mire kinyitotta, már egyedül állt a kicsi szobában.
Gondolatok tömkelege cikázott az agyában, de túl tompa volt ahhoz, hogy bármelyikkel is foglalkozzon. Egyszerre érezte magát végtelenül boldognak, amiért megtalálta Istent, aki egyáltalán nem hagyta el, és szereti őket, de emellé jött a kétségbeesés is. Senki nem tud segíteni nekik, csak magukra számíthatnak, és lássuk be, nem túl fényes a helyzetük.
Castiel már régóta azt gondolta, csak Isten segíthet, különben már nem sokáig halogatható az elkerülhetetlen. Előbb-utóbb Dean igent fog mondani Mihálynak, és mikor ez megtörténik Sam kénytelen lesz Lucifernek – vagy fordított sorrendben, mindegy is.
Mi más lehetőség lehetne?
Pedig minden bizonnyal van, hiszen mindenek teremtője, az Isten is megmondta: bízik bennük. És ha így van, akkor van megoldás.
Az angyal állt még egy ideig mozdulatlanul, vegyes érzelmeivel bajlódva, mígnem azon kapta magát, hogy már rég lement a nap, és teljes sötétség veszi körül. Egy szempillantás alatt újra a parkba a repítette magát, oda, ahol először megérezte atyja jelenlétét, és az egyik padra ült. Egyedül volt, az emberek már rég hazamentek, csak a tücskök ciripeltek, és a többi éjszakai állat neszezett az avarban, néhány utcai lámpa pislogta magából bágyadt, sárga fényét. Majd telefonálni fog Deanéknek, elmondja nekik, mit tudott meg, de egyenlőre... valahogy csak ülni volt kedve, és szemezni a sötétséggel.
sliver
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Ez nagyon tetszett, bár Isten nagyon bizar kislányként :S , de jó volt.