2/1. Hello, it’s me, Dean!
Bobbyt majd szétveszítette az ideg, miközben hallotta, hogy a szomszéd szobából átszűrődő kiabálást lassanként felváltja a verekedés eltéveszthetetlen hangja. Öklök csattanása, egy test hangos ütközése a fallal, majd a padlóval, jajkiáltás, fegyver dörrenése. De ő minderre egy dühös-ijedt rezzenésnél többet nem reagált, lankadatlanul rajzolta mintáit a falra. Észrevétlen maradt az utolsó másodpercben is, mikor tenyerét indokolatlanul nagy erővel a vérrel írott, mintázott kör közepére csapta. Vakító, fehér fény áradt át a résnyire nyitott ajtón, nappali világossággal látva el a teljesen sötét helyiséget is egy rövid időre, láthatóvá téve Bobby ülő alakját, ahogy elszántan fikszírozza a vérével mocskolt falat rongyos baseballsapkája alól. Ebben az egyetlen esetben kifejezetten kapóra jött, hogy az idősödő férfi a kerekesszékéhez van láncolva, máskülönben a veszély első neszére automatikusan a fiúk segítségére ugrott volna, és nincs alkalma titokban elrepíteni a motel szomszéd szobáját látogató angyalokat.
- Minden oké? – Bobby sietve arrébb gurult, és kivágta az ajtót. Megrémült a látványtól: Sam a földön térdelt Dean furcsa pózban kiterült teste fölött.
- Csak elájult. – próbálta megnyugtatni rögtön Sam, csöppet sem nyugodtan tűnő hangon – Jól beverte a fejét. Sürgősen tűnjünk innen, mielőtt az a rohadék Zakariás visszatalál!
Azzal nagy nehezen felemelte Deant. Hiába volt Sam nagyobb, és erősebb bátyjánál, azért nem volt könnyű vinnie a teljesen eszméletlen testet. De szerencsére szobájuk a földszinten volt, így nem kellett hosszú emeleteket legyalogolnia vele, néhány méter után az Impala anyósülésére helyezgethette, miközben Bobby gyakorlottan beküzdötte magát hátulra, összehajtott székével egyetemben. Sam a volán mögé pattant, és teljes gázzal indult el akármerre, jó messzire onnan.
Nagyjából fél órája hajthattak egyre gyorsabban és egyre idegesebben, amikor Sam úgy döntött, hogy a legközelebbi kórháznál megállnak, ugyanis Dean még mindig teljesen mozdulatlanul pihent abban a pózban, ahogy az öccse siettében a kocsiba vágta. Külsőleg ugyan nem látszott rajta néhány lila foltnál és horzsolásnál nagyobb sérülés, de ez még nem jelent semmit. Sam éppen megállt volna az egyik kútnál, hogy megtudakolja merre menjen, amikor Dean egy elnyújtott nyögést hallatott, és fájdalmasan megemelte a fejét. Sam rögtön a fékbe is taposott, aminek köszönhetően Dean homloka rögvest közelebbi kapcsolatba került a szélvédővel.
- Épphogy magához tért, és máris kiütöd?? – kiabált előre Bobby kiakadva.
Sam erre inkább nem válaszolt, helyette vigyázva emelte meg bátyja fejét. Az tágra nyílt, rémült szemekkel meredt Samre.
- Dean? – kérdezte aggódón.
A bátyja válasz helyett gyorsan eltolta arca közeléből a támogató kezet, és riadtan nézegetett körbe, kezeivel görcsösen kapaszkodva az ajtónyitóba, meg az ülés szélébe.
- Mi a... – kezdte Dean – Hol vagyok?
- Semmi gáz! – világosította fel rögtön a sofőr, fél szemmel az utat lesve – Te aztán szépen kiterültél, ránk hagyva a mocskos melót!
- Pontosabban rám – tette hozzá Bobby hátul, meglengetve még mindig vérző karját. – Mázlitok, hogy Casnek volt annyi esze, hogy az én bordáimat is összefirkálja.
- Meg, hogy Zak volt annyira nagyképű, hogy eszébe sem jusson csekkolni a terepet – mondta Sam, és kárörvendően elnevette magát.
Dean továbbra is ijedten és értetlenkedve hallgatott.
- Jól vagy, fiam? – kérdezte a hátsó utas. Dean szemmel láthatóan nehezen vette rá magát a válaszra.
- Persze, apa. Csak bazira fáj a fejem.
Sam furcsa tekintettel nézett bátyjára.
- Dean, mi van veled? Bobby nem az apánk.
- Ajj, tudom! – vágta rá az villámgyorsan – Csak képletesen értettem.
- Ó – mondta Sam egy vállrándítással – Egyébként bocsi, hogy lenyúltam a kocsid vezetésének privilégiumát. Gondoltam kihasználom a helyzetet, hogy nem tudsz ellenkezni.
- Adott szituban asszem ez belefér.
- Helyet cserélhetünk, ha gondolod...
- Dehogy! – mondta Dean újfent ijedtnek tűnve.
- Mi van veled? Ennyire beütötted a fejed? – hitetlenkedett Sam.
- Aha – jött a válasz erre enyhén mártír-tekintettel egybekötve – Tényleg pokolian fáj.
- Pokolian talán azért mégse.
- Már bocs, hogy közbeszólok – mondta Bobby – De beszélgethetnénk ennél komolyabb dolgokról is. Mint például, hogy pontosan mit is akart Zakariás ezúttal.
- Mint mindig – válaszolt Sam – Deantől a boldogító igent. Szerintem a szomszéd motelszoba lakója köpött be minket, láttad a nyakában azt a húszkilós keresztet? Ezek szerint nem csak egyszerűen szentfazék, hanem nagy fejes is lehet, hogy leadta a drótot.
- Sose lesz nyugtunk – közölte Bobby beletörődve.
- Van megoldás! És mi rá fogunk jönni, mi az – szajkózta Dean szavait Sam.
...
- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte megint testvérét Sam, miután bevágta maga után az Impala ajtaját – Ne menjünk be mégis a kórházba?
- Nem, komolyan... megvagyok.
- Te tudod. Mellesleg a francba már! Megint ott hagytuk az összes cuccunkat. Vehetek új fogkefét, meg borotvahabot, a kedvenc alsógatyámról nem is beszélve.
Sam várta, hogy Dean erre rákontrázik, vagy leoltja, vagy csinál akármit, de nem. Egy kissé aggódott bátyjáért, amiért ennyire komor hangulatban látja, és furcsa volt az a bizonytalanság is a szemében. Tényleg rosszul érinthette ez az újabb randi az angyalkákkal, de Sam még csak tippelni sem tudott, hogy min gondolkozhat ennyire bátyja.
(Időközben a leamortizált motelszoba tulaját majd szétvetette az ideg, mert a hamis hitelkártyának esélye sem volt, hogy fedezze a károkat, meg egyébként is. Az összetört bútorok még hagyján, simán hihető, hogy a kis buziknak vadra sikeredett az éjszakája, na de hogy a vér a falon? Betegek!)
Mindenesetre úgy ítélték, hogy eléggé messzire kerültek az utolsó Zakariás-találkaponttól, így aztán kerestek egy új motelt, új álnévvel, és új szétrombolható bútorokkal, és kényelembe helyezték magukat.
- Hol is tartottunk? Szóval azt mondod, hogy ez is ómen-gyanús? - Sam fontoskodva pötyögtette a laptopja klaviatúráját.
- Vagy ha nem is ómen, valami nagy horderejű dolog. Legalább húsz ember halt meg, és a rendőrök nem tudnak semmit, sőt már ők is azon gondolkoznak, hogy ez valami természetfeletti. Akár köze van Luciferhez, akár nincs, nem hunyhatunk szemet felette.
- És azért jöttél el idáig, hogy ezt elmond? Telefonálhattál volna.
- Na igen, és akkor ki húzott volna ki titeket Zakariás tollas mancsai közül?
- Amit köszönünk, de nem ez a lényeg. Légy velünk őszinte, személyesen vagy érintett az ügyben?
- Azt hiszem, anyu, már eléggé idős vagyok, hogy oda menjek, ahova csak akarok! – mondta vádlón Bobby, aztán, továbbra is ideges hangnemben hozzátette – Nem bírtam már tovább ülni a seggemen nyomorult papírmunka mellett. Na nem mintha nem ülnék most is, de érted...
Sam erre befogta a száját, és inkább a laptopjára koncentrált, hogy újra átnézze az üggyel kapcsolatos cikkeket. Nem akart bunkó lenni Bobbyval, akit tényleg majdnem úgy szeretett, mint apját, csak egyszerűen nem gondolt arra, milyen lehet a férfinak így, hogy a kerekesszékre van utalva, és meglepő mértékben féltette.
- Szóval vannak ezek a teljesen átlagos emberek – összegezte Sam az ügyet –, akik egy teljesen átlagos napon, minden előjel nélkül, fogják magukat, kitépik az összes hajukat, kikaparják a szemeiket és megeszik, majd hasba szúrják magukat. Bizalomgerjesztő!
- Undorító – mondta enyhén zöldre vájt fejjel Dean. Nagyjából egy órája ez az első szava.
- Az – okézta Sam – Akarod látni a rendőrség hivatalos képeit?
- Nem!
- Erre inni kéne egyet – vágott közbe Bobby, és a bárpult felé kerekezett – Igen, tudtam, hogy ez egy jó hely – tette hozzá amikor előszedte a rendben sorakozó söröket. Egyet rögtön ki is nyitott magának, egyet Samnek, egyet pedig Deannek nyújtott.
- Én most inkább nem – hárította el egy mozdulattal az idősebb Winchester.
Erre mindkettejüknek leesett az álla.
- Neked nem kell sör? – kérdezte hitetlenkedve Sam – Hahó, Dean, te vagy az? Először az Impala, most meg ez. Mintha nem lennél magadnál.
Dean épp válaszolt volna, de telefoncsörgés szakította félbe. Sam előkapta a mobilját.
- Halló... Cas? ... miért nem Deant hívtad? ... tényleg kikapcsolva? na mindegy... Cadmanben vagyunk, itt a...
- Motelben – fejezte be Castiel Sam orra előtt állva, kezében a telefonnal. Összecsukta, és ballonkabátja mélyébe süllyesztette – Hello Sam, Bobby...– kezdte látványos izgatottsággal hangjában – Hol van Dean?
- Hát itt – mondta Sam az ágyra mutatva, aminek szélén Dean trónolt.
- Ez nem Dean – közölte hüledezve az angyal, majd minden további gondolkozás nélkül rátámadt, a falhoz szorította, és egyik karját a torkához nyomva odaszegezte. Mély, monoton hangon mondani kezdte a démonűző szöveget, azonban ahogy a végéhez ért nem történt semmi.
- Nem értem – mondta, de továbbra sem engedte el Deant, vagy azt a valakit, aki Dean bőrébe bújt. Addigra már Sam is előkotorta a táskájából a sót meg a szenteltvizet, de hiába, azoknak sem volt semmi hatása.
Dean, vagy kicsoda, végre lerázta magáról a sokkot, és enyhén fuldokolva kérlelni kezdte Castielt.
- Istenem, ne bánts! – őszinte rémület csengett ki a hangjából.
Sam előkapta a coltot, és Deanre szegezte, aztán intett Castielnek, hogy engedje el. Az angyalnak nem nagyon akaródzott engedelmeskednie, de azért visszább húzódott.
- Biztos, hogy nem tévedsz, Cas? – kérdezte Sam szigorúan, mire csak egy gyilkos pillantást kapott az angyaltól, „Dean”től pedig a mostanság megszokott rémületet. Nem, ez csakugyan nem Dean, viszont nem is démon, akkor mégis mi a fene?
- Ki vagy te, és mit csináltál a bátyámmal? – Sam szinte köpte a szavakat dühében. A kérdezett egyenlőre még azzal volt elfoglalva, hogy szabad utat köhögjön a kiszorított levegőnek.
- Peter vagyok! Peter West. Én csak egy srác vagyok, könyörgöm, ne bántsatok!
- Szóval csak egy srác. Mit csináltál a bátyámmal??
- Semmit, esküszöm, semmit! Nem én voltam, hanem az angyal.
- Angyal. Hadd találjam ki, az az angyal, akit mostanáig felválta szidtunk Bobbyval. Zakariás.
Peter csendesen bólogatott, mire Sam kelletlenül leengedte a fegyvert. Castiel továbbra is támadásra készen méregette a srácot, Bobby pedig nem engedte ki a kezéből a démontőrt. Biztos ami biztos.
- Szerintem beszélgessünk – javasolta Sam.
Peter nagyot nyelt, és sebesen mondani kezdte a történetét.
- Én mindig is csak egy egyszerű, keresztény ember voltam, nem volt bennem semmi különös... De egy nap jött ő... Zakariás, és azt mondta, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott. Azt mondta, én vagyok az, aki által az Isten lehozza a békét a földre, én adok üdvösséget az embereknek. Meg kellett tennem, még ha bele is halok, nem mondhattam nemet.
- Már értem – szólt közbe Castiel. – Teljesen világos. Az a furcsa, hogy eddig nem jutott eszükbe.
- Micsoda?? – kérdezte Sam és Bobby egyszerre.
- Azt mondta – folytatta Peter -, hogy ennek az embernek – magára mutatott – Dean Winchesternek az lenne a feladata, hogy átadja testét Mihálynak, aki megmenti a világot a kárhozattól. De Dean átállt a gonosz oldalra, Lucifer csatlósa lett, és halált hoz az emberekre! Annyi lett volna dolgom, hogy beleszállok a testébe, és igent mondok Mihálynak. Talán belehalok, és a Dean nevű ember, a bátyád is, de két élet milliárdokért? Nem nagy ár.
- Milyen álnok – mondta Bobby, miután sikerült megemésztenie a hallottakat – Azt hiszed, valami rohadtul jót cselekednél?
- Az angyalok nem annyira jó fejek, mint hiszed – tette hozzá Sam lemondóan – Valójában a mennyek magasságából tesznek az emberekre, és ha igent mondanál nekik, akkora háborúba keverednének itt Luciferrel, hogy abba belepusztulna a fél emberiség.
- Nem hiszek neked – mondta Peter – Te is Lucifer szolgája vagy.
Peter arcát áthatotta a vak hit, és ettől a szenvedélytől egészen elszállt a félelme is, és felhorgadt a dühe. Elrugaszkodott a faltól, és megpróbálta leütni Samet, de nem járt sikerrel, ugyan a teste elég erős volt, nem tudott bánni vele, így aztán csak néhány pofonnal lett gazdagabb.
- Maradj ott, ahol vagy, különben garantálom, hogy az elkövetkezendő néhány napot eszméletlenül töltöd – mondta hidegvérrel Sam.
- Az nem lenne jó ötlet – mondta erre Castiel - Zakariás megtalálja őt álmában.
- Hol van Dean? – tért végre a lényegre Sam.
- Tényleg nem tudom – válaszolt Peter.
- Két választási lehetőség van – mondta az angyal – vagy Peter West testében, vagy a szellemvilágban.
- Nem hagynák, hogy akármilyen testet öltsön, és kapcsolatba lépjen velünk, így hát marad a második verzió.
- Az élet egyre szebb és jobb lesz – összegezte Bobby – Ötletek?
- Ahhoz, hogy megtaláljuk nekünk is át kell lépnünk a szellemvilágba – gondolkodott hangosan Sam – Cas, az neked gyerekjáték, mi?
- Hát, nem annyira – vallotta be az angyal – A segítségetekre lesz szükségem. Először is kell egy pár dolog.
Szárnysuhintás hangja, és Castiel már el is tűnt.
- Csodás – reagálta le Sam, majd az értetlen fejet vágó Peterrel közölte: - Amúgy ő is egy angyal. Kicsit kevésbé pöcs, mint a többi, de nem sokkal.
...
Petert, biztos ami biztos, egy székhez kötözték, és Castiel elmélyülten kutyult valami gusztustalan löttyöt.
- Ha lenne kéznél egy képzett médium, akkor erre nem lenne szükség – magyarázta Cas.
- Te tényleg egy angyal vagy? – kérdezte Peter nagy szemeket meresztve a ballonkabátos figurára.
- Igen – jött a válasz.
- Bár tulajdonképpen bukott angyal – egészítette ki Sam.
- Lefogadtam volna – mondta reményvesztetten a lekötözött férfi.
Néhány percig hallgatott mindenki, majd Samnek eszébe jutott valami.
- Jimmyvel mi lesz? Úgy értem, ha elhagyod a testet... – kezdte.
- Jimmy meghalt.
- Meghalt?
- Igen, már régen itt hagyta a porhüvelyt. – Cas óvatosan megemelte a tégelyt, amiben addig kevergette a trutyit. - Kész. - Ezzel Sam kezébe nyomta. – Ezt kell a homlokomra dörzsölnöd.
- Tessék? – így Sam.
- Mi a baj?
- Csak nem gondolod, hogy egyedül elengedlek!
- Miért?
- Mert a bátyámról van szó.
- Nem sok hasznodat venném, te nem leszel erősebb egy átlagos emberi kísértetnél.
- Nem érdekel, megyek én is. Veled ellentétben én már legalább csináltam ezt egyszer, amikor a kaszást hajkurásztuk Deannel. Fogok tudni segíteni.
- Nekem talán egy kicsikével több testen kívüli tapasztalatom volt már! – mondta erre Castiel „mutass egy kis tiszteletet”-hangnemben.
- Ez a cucc elég lesz kettőnknek, ugye? – kérdezte könnyeden Sam.
Cas nem enyhítve vérmes tekintetének élén bólintott egyet.
- Bobby! – kiáltott fel Sam.
- Persze, nem lesz gond – mondta a baseballsapkás férfi.
- Csak ne hagyd őt elaludni! – bökött az angyal Peterre.
- Nem vagyok hülye – háborgott Bobby.
- Akkor most mi lesz? – kérdezte Sammy.
- Felkészültél? – így Castiel.
- Persze.
Erre az angyal behunyta a szemét, és pár másodpercig elmélyülten koncentrált, összpontosította gondolatait, majd két ujját belemártotta a másik kezében tartott tégelybe, kikapta belőle a zöld, zselés állagú anyagot, és Sam homlokához kente, majd közvetlenül utána a sajátjához is. Ebben a pillanatban mind a ketten összecsuklottak, és a földre hullottak.
- Remélem, hogy hallasz, Cas! – kiáltott fel bosszankodva Bobby – Mert el akarom mondani neked, hogy hihetetlenül idióta vagy.
- Ebben egyet értük – mondta Sam, saját kiterült teste felett állva. – Belehaltál volna, ha szólsz előtte? Esetleg letettem volna a seggem, mielőtt ripityára törik a talajon.
- Bocs – felelte erre valahol Sam háta mögött Castiel kicsit sem bűnbánó hangon.
Sam megfordult, és enyhén ledöbbenve hátrébb lépett egyet, majd riadtan előreugrott, mert véletlenül belegyalogolt a saját testébe.
- Úristen – összegezte gondolatait.
- Na azért az nem – mondta szerényen Cas – De hát angyal vagyok.
Castiel Jimmy kinézetét öltötte magára szellemlétében is, de amellett majdnem a fél szobát beterítették hatalmas, testénél is kétszer nagyobb szárnyai. Nem fehérek voltak, mint a festmények és szobrocskák éteri angyalainak szárnyai, és nem is feketék, ahogy bukott mivoltához illenének, hanem egyszerű barnák. Megnyugtató volt, hogy olyanok, mint a madár szárnyai, sokkal természetesebbnek tűntek így, már amennyire természetes lehet egy ember hátából kinövő tollhalmaz.
- Egy biztos – mondta enyhén zavarban Sam -, hogy Dean itt nincs.
Valamiért úgy érezte magát, mint első találkozásukkor Castiellel. A látványtól olyasféle tiszteletet kezdett érezni, ami már-már a csodálat határát súrolta. Lám, milyen könnyen befolyásolható is az emberi érzékrendszer! Pedig világossá vált, hogy nem szentek már az angyalok, és egyébként is, vannak más szárnyas lények is rajtuk kívül, mégis. Ennyit számítanak a külsőségek, meg az ifjú gyermekkorból előtörő sztereotípiák.
- Számítottam rá, hogy fogva tartják, valószínűleg azon a környéken, ahol rátok találtak.
- Az őrült messze van! Hogy jutunk oda?
- Sam, szellemek vagyunk. Oda megyünk, ahova csak akarunk – mondta Cas mosolyogva.
Bobby megérezte, amikor elmentek. Valahogy nagyobbnak és szellősebbnek tűnt a szoba.
- Most nézd meg – panaszolta Peternek – Ráhagyják a kriplire a szar melót, és még takarítsak is utánuk! – a földre borult testekre mutatott.
Petertől aztán hiába várt megértést. Egyébként ennél súlyosabb gondolatok is megfordultak a fejében. Neki kellett volna mennie! Szellemként tudna járni... Tudna újra járni! Bár biztos, hogy a kísértetek sokkal inkább csak lebegnek, nem érzik a lábuk alatt a talajt, néha még kimondottan alakjuk, tehát lábuk sincs! Nem tudta mit dobna neki a gép. De talán jobb is így. Minek megszagolni azt, amit sosem kóstolhatunk meg? Csak még jobban fájt volna utána visszazuhanni a székbe.
Jelenleg egyetlen dolga volt, várni. Ki vitatná, hogy neki jutott a legrosszabb feladat?
...
Sam és Castiel a motelben találták magukat, ahol ez az egész elkezdődött.
- Huh, ez de szar volt – nyögte Sam – Hogy bírsz folyamatosan így pattogni a térben? Még testem sincs, de mégis úgy érzem, mindjárt kihányom a belem.
A személyzet már tökéletesen rendbe rakta a széttört bútorokat, és a szomszéd szobából félreérthetetlen hangok hallatszódtak át. Samnek volt olyan szerencséje, hogy úgy materializálódott, hogy be is láthatott a helyiségbe, ahol a Bobby vérével maszatos fal elé húzták az egyik éjjeliszekrényt (a legegyszerűbb megoldás), és egy párocska önfeledten hentergett az ágyban.
- Ohh. – Sam elpirulva fordult el az ajtótól - És most hogyan tovább? – érdeklődött egy kissé anyátlanul.
- Figyelj! – mondta Cas, és némaságba burkolózott.
- Most hallgatózunk? Deannek igaza van, tényleg perverz vagy – szólt rosszallóan Sam. Közben az ágy női használója egyszercsak felsikoltott, hogy „ez meg mégis mi a franc?”, egy kockás alsónadrág repült ki az ajtón, és egyenesen Sam orra előtt landolt.
- Á, megvan a kedvenc gatyám! Erre meg nem tudom zsebretenni.
Castiel ezt a kis közjátékot semmilyen mértékben nem reagálta le, csak kifelé nézegetett az ablakon, majd azt mondta
- Valahol arrafelé lesz. – mondta, majd egy villanás, és már lent is állt.
- Ezt sosem tudnám megszokni – dünnyögte magának Sammy, és sóhajtva „lekívánta” magát ő is, majd elkiáltotta magát, amikor körbenézett: – Hoppá!
- Hát igen, ennél egyértelműbb már nem is lehetne. – Cas összehúzott szemöldökkel méregette a kicsi, lepukkant raktárnak tűnő épületet, ami ragyogó kék mintákkal volt körbefestve. Abszolút angyalbiztos.
- Látod, mondtam, hogy jól jövök még – vigyorodta el magát Sam önelégülten – Na, most mi a terv?
- Részemről semmi – sóhajtotta el az angyal, és tehetetlenül nézte a jeleket a falon – Jó hír, hogy odabent biztos nem várnak rád angyalok.
A bejárathoz mentek, ameddig csak tudtak, de aztán mindkettejüknek meg kellett torpannia.
Cas a gondolata erejével kinyitotta az ajtót, és szemrevételezte a sóval vastagon végigszórt padlót, ami mögötte fogadta. – Amatőrök – mosolyodott el, majd egy kis szelet keltve a falakhoz fújta az összeset.
- Jól tolod – mondta elismerően Sam, és már indul is volna befelé, de láthatatlan falnak ütközött, és visszatántorodott.
- Várj, ez nem ilyen egyszerű. Ha jól gondolom, odabent szintén az én motívumaimat használják. Keresni kell egy felszentelt keresztet.
- Egy keresztet?
- A Deant őrző jeleket valószínűleg te át tudod törni vele.
- Egy kereszttel?? Na ne. Ez annyira gáz.
- Miért, mivel kéne, ha nem az Úr legközkedveltebb jelképével? – mondta Castiel egy vállrándítással.
- Igaz, túl egyértelmű ahhoz, hogy bárkinek is eszébe jusson – heccelődött Sam.
Még mondata végére sem ért, amikor kisebb szélmozgást keltve Cas eltranszportálta magát, de mielőtt akár egy grimasszal is lereagálhatta volna a dolgot, újra megjelent, és mellette a földön koppant egy méretes fa kereszt.
- Ez gyors volt – mondta elismerően Sammy, majd hosszan vizsgálgatta a földön heverő feszületet. – Eléggé berozsdásodtam az utóbbi alkalom óta.
- Én nem tudom megcsinálni, szóval neked kell – mondta bosszúsan az angyal. Szerfelett zavarta tehetetlensége, bár bízott Dean öccsében, de önmagában mégiscsak jobban.
Samet ez a hosszú előjáték irritálta, amit levágtak az ajtó előtt, néhány lépésnyire a céltól. Erősen a keresztre koncentrált, mire az óvatosan megmozdult, emelkedni kezdett a levegőben, majd, mintha mágnes vonzaná, Sam tenyerébe csattant. Nagyonis valós, testi érzésnek tűnt, ahogy a markába simult a fa anyaga. Csodálkozott, hogy mennyire erős, legutóbb ahhoz is sokkal nagyobb erőfeszítés kellett, hogy egészen kicsit megmozdítson valamit, nemhogy megfogja! Belépett az ajtón, és úgy érezte, mintha a bőrét megragadták volna hátulról, és megpróbálnák lenyúzni a testéről, holott jelen pillanatban nem is volt teste. A keresztet már nem is fogta, hanem egyenesen kapaszkodott belé, mert az volt az egyetlen, ami helyben tartotta. Mit sem törődött azzal, hogy Castiel türelmetlenül tekintget befelé, minden erejét összeszedte, és araszolni kezdett előre. Ahogy beljebb került észrevette, hogy egy apró helyiségben van, valami előtérben, és egy vastag vasajtó állja útját. Persze nagyjából erre lehetett számítani, de nem gondolkozott előre. Nem tudta, hogy lesz-e elég ereje ahhoz, hogy megmozdítsa a nehéz vasat, miközben a kezében lévő keresztre is figyelnie kell, de megpróbált bízni magában. Olyan erősen koncentrált, hogy egyénként is szürke kísértet-színe még fakóbbá halványodott, de végül az ajtó megmozdult, és lassan résnyire tárult, épp eléggé ahhoz, hogy Sam beférjen rajta.
Odabent vaksötét fogadta. A szellemeknek látniuk kéne a sötétben, nem?
- Dean? – kiabált be reménykedve.
- Sam! – hallatszódott Dean hangja valahonnan – Vigyázz, csapda!
Azonban mire az utolsó szót kimondta már késő volt, valami óriási robajjal leesett. Mire feleszmélt Sam, azt kellett észrevennie, hogy vasrácsok veszik körbe, elöntötte a szobát a fény, amitől összerázkódott és erőtlenül hullott a földre. Nem találta sehol sem a keresztet. Megpróbált kinézni a különös rácsok közt, amiket végig vésett írások díszítettek, de túlságosan vakította a fény.
- Ez már-már nevetségesen egyszerű volt – szólt egy érzékien mély női hang, és felnevetett. – A nagy Winchester-testvérpáros! Úgy tűnik ennek is nagyobb volt a füstje, mint a lángja.
- Készülj fel, hogy amikor kikerülök innen szétrúgom a seggedet, szuka – közölte látszólag nyugodtan Dean.
- Azt nehezen fogod kivitelezni test nélkül – válaszol vigyorogva a nő – Főleg miután a felmentő sereged szépen elbukott.
- Jól vagy, Dean? – kérdezte magához térve Sam.
- Faszán. Mégis mit gondolsz? – kiáltotta Dean.
- Egyébként köszi, hogy így megkönnyítetted a dolgunkat – mondta a nő Sam ketrecéhez fordulva - Kibújni a testedből, és otthagyni pőrén Lucifernek? Okos ötlet!
- Úgysem találtok meg! – mondta erre Sam enyhén mégis félve.
- Ne légy abban olyan biztos. Talán titeket nem olyan könnyű megkeresni, de a drágalátos kocsitokat! Sose váltok meg tőle, jól gondolom?
- Ha baja esik az autómnak... – kezdte Dean magából kikelve.
- Én amiatt aggódnék a legkevésbé.
- Rendben, a világvége még csak egy dolog. Na de hogy az Impala!! – folytatta Dean a lehető legkomolyabban.
- Kíváncsi vagyok meddig lesz még kedved vicceskedni – mondta a nő, és valószínűleg folytatta volna még valamivel, de helyette döbbenten káromkodta el magát – Mi a franc?
Ezt valószínűleg arra értette, hogy a nehéz vas ajtó épphogy nyitott résén át hirtelen bődületes füst kezdett betódulni. Néhány másodperc múlva égető hőség áramlott be odakintről, aztán vörös lángok türemkedtek be, végigszaladtak a fal mentén, és birtokba vették a rojtosan lógó tapétafoszlányokat. A tűz villámgyorsan gurult végig a talajon is, elérve a hüledezve álló nőt, és belekapott a nadrágja szárába.
- Rohadt életbe – üvöltötte, majd égbe kapta tekintetét, és masszív, fekete füst áramlott ki a száján, feketébb, mint a mindent elemésztő, de természetes lángok füstje, majd beszivárgott a fal repedéseibe, és meglépett túloldalt.
- Démon – lihegte Sam a nyilvánvaló tényt.
A nő, vagyis a helyzet ismeretében inkább szerencsétlen lány, ájultan a földre hullott, és a lángok megették könnyű testét. Tulajdonképpen szerencse, hogy nem tért magához, vagy talán már azelőtt halott is volt, mire felismerhetetlen masszává égett.
Sam és Dean tehetetlenül nézték végig az egészet, még mindig nem szabadulhattak furcsa rovátkákkal díszített rácsaik közül. Lassan az egész szoba a tűz martalékává lett, a plafon alkotóelemeire hullott szét, és a földre roskadt, láthatóvá téve az ég egy kék szeletét. A ketrecben álló kísérteteknek persze semmi bajuk nem esett, mindhiába forrott alattuk a talaj, és izzott szinte a vasrács körülöttük, még a tűz forróságát sem tudták megérezni így, testetlen állapotban. Némán nézték végig, ahogy szinte romhalmazzá ég az épület köröttük, aztán egyszercsak megjelent előttük Castiel, könnyedén belesétált a tűzbe, majd egy apró kézmozdulattal elröpítette Dean ketrecét, majd Samét is. Az idősebbik Winchester elkerekedett szemekkel nézte Cast, ahogy megmutatkozott, mintha a pokol tüzében állna, kiterjesztett szárnyakkal, bukott angyalként.
- Szárnyak – mondta furcsállva – Ember, ez annyira buzis.
- Jól érzékelem, Cas, hogy nem tudtál bejönni, ezért fogtad, és felgyújtottad az egész kócerájt? – kérdezte hitetlenkedve Sam.
- A szellemeknek nem árt a tűz.
- Nem, de ennek a szerencsétlennek igen. – Sam elkeseredve nézett a megszállt lány holttestének maradványaira.
- Sajnálom, de nem menthetek meg mindenkit – mondta hidegvérrel az angyal.
- Ennél nagyobb problémánk is akad perpill – vetette közbe Dean. – Öcsi, démonok, emlékszel?
...
- Szóval így lettem vadász.
- Ó, és én még azt hittem, hogy nekem vannak problémáim – mondta Peter megértően – Talán igaz, hogy jobb, ha az embernek nincs senkije, mint hogyha van, és el kell veszítse.
- Tudod, Pete, az az igazán szörnyű – Bobby elgondolkozva dörzsölgette borostás állát –, hogy megmenthettem volna, csak akkor még nem tudtam, hogyan lehet.
- Sss, figyelj, hallod ezt? - szakította félbe a lekötözött srác ijedten. Sietős léptek hangja hallatszódott az ablakon túlról. Sok lépés hangja, egy egész csapat lépteinek a hangja.
- Remélem, hogy ezek az emeletre mennek – mondta Bobby, teljes tudatában annak, hogy nem, és megcélozta az ajtót a colttal.
És milyen jól is tette, ugyanis abban a pillanatban az ajtó keretestül kiszakadt, és a helyébe egy szénfekete szemű férfi lépett. Nem sokáig maradt ott, ugyanis mielőtt akár egy lépést is tehetett volna Bobby belerepített egy golyót, mire narancssárga fénnyel átviláglott, majd holtan csuklott össze. Azonban a helyét rögtön egy másik démon vette át, aki a szobába nyomult, mielőtt a kerekesszékes fickó lelőhette volna, és őt követte még négy. Elég kemény túlerő két székben ücsörgő embernek, aki közül az egyik még le is van kötözve. Ez utóbbi kétségbeesetten nyöszörögni kezdte magában a miatyánkot, míg Bobbytól elszedték a fegyvert, és kirepítették székéből, egyenest a falnak. Tehetetlenül, és vérző fejjel hullott a földre. Az egyik démon épp megindult felé, hogy bevégezze dolgát, mikor a szobában egyik pillanatról a másikra furcsa változás következett be, hirtelen lehűlt a levegő, meglibbent az abrosz az asztalon és az ágytakaró, finom, alig hallható sustorgás hallatszódott. A démonok egy pillanatra megtorpantak, megérezvén a szellemek jelenlétét, és mielőtt még nagyobb erővel vethették volna bele magukat a dolgukba, Bobby kerekesszéke magától megindult, eltarolta az egyik férfit, és a falhoz szegezte.
Dean arra tért magához, hogy egy gusztustalanul vicsorgó démon mustálja földön heverő testét, így hát villámgyorsan felpattant, és egy óriásit bemosott neki, mire az kiterült a földön. Aztán ahelyett, hogy ökölcsatába bonyolódott volna vele, inkább megragadott hátulról egy másik démont, szembefordította magával, és kitépte a kezéből a coltot.
- Ez az enyém, te rohadék - mondta teljes beleéléssel, majd kicsit zavarodottan összeráncolta szemöldökét. Furcsának hallotta a hangját. A démon ezt kihasználva megpróbálta visszaszerezni a fegyvert, de a birtokosa gyorsabb volt, és spártai egyszerűséggel fejbelőtte támadóját. Közben az előbb földre küldött feketeszemű is feltápászkodott, és egy kézmozdulattal újra megszabadította a fegyvert tulajdonosától, ám mielőtt kezdhetett volna valamit a helyzettel, meghalt, köszönhetően a hátában megálló démonkésnek. Sam ádáz tekintettel kihúzta a lapockák közül a pengét, majd ugyanazzal a mozdulattal elhajította, és egyenest egy másik démon mellkasába talált. Dean gyorsan a földön heverő fegyver után ugrott, hogy a megmaradt két démont is kiiktassa, de valahogy rosszul számolta ki a lépését, nem jutott el a célig, csak hasra borult.
- Mi a... – kezdett káromkodni, miközben a hátára fordult, hogy kivédje az érkező támadást, ami azonban elmaradt. Helyette valami egészen megdöbbentőt kellett látnia, mégpediglen önmagát, ahogy a kezét az egyik démon homlokára szorítja, akinek a szeméből és a szájából fehéres fény vakít ki, aztán összeesik. A csodálkozását félretéve gyorsan felállt, hogy ő is akcióba induljon, de elkésett vele, az utolsó démon abban a pillanatban puffant a földön.
Azután ő... ez a valaki, aki ugyanúgy nézett ki, mint ő, oldalra billentett fejjel, furcsa tekintettel ránézett, majd az ő hangján megszólalt:
- Dean?
- Ööö... Ja?
- Én vagyok az, Castiel.
- Ehm, tudom én, hogy jól nézek ki, de azért ezt már nem kéne, nem gondolod?
- Ez nem vicc, Dean.
- Nem is nevetek.
- Majd fogsz, ha tükörbe nézel – vetette közbe Sam.
- Uhh, ugye ezzel nem arra célzol, hogy én meg... – Lenézett a kezeire, és rögtön leesett neki, hogy ezek bizony nem hozzá tartoznak, majd idegesen megrángatta a testhez tartozó elmaradhatatlan ballonkabátot. – ... az ő testébe szorultam. Hát ez...
- Frenetikus – érkezett a hang valahonnan a látószögön kívülről – Most, hogy a bemutatkozáson túl vagytok, esetleg segíthetnétek.
Bobby ülőpózba tornázta magát, és fájdalmasan tapogatta a fejét baseballsapkája alatt. Sam odasietett hozzá, és felsegítette az idősebb férfit az enyhén sérültnek tűnő kerekesszékre.
- Mi a franc történt, attól eltekintve, hogy tropára ment a kocsim? – kérdezte Bobby a csálén álló kerekekre célozva.
- Nem kockáztathattam, hogy valamelyikük meghal - mondta Castiel Dean szájával - Így Deant a porhüvelyembe küldtem, hogy segítsen Samnek megküzdeni a démonokkal, míg én felszabadítom neki a testét. Amit meg is tettem, de aztán kénytelen voltam én beleszállni.
- Cas, az Istenért, már bocs, de legalább megkérdezhetted volna – Dean idegesen mozgolódott a kényelmetlen ruhában.
- Különben már halott lennél.
- Simán megoldottam volna. De amúgy én arra gondoltam, hogy neked nincs szükséged a nagy igenre?
- Ezek szerint nem – mondta szomorúan Cas. Úgy látszik sokkal kevesebb már benne az angyal, mint hitte, mert olyan egyszerűen megszállta az üres testet, mint egy emberi szellem. Vagy, amire nem szívesen gondolt, mint egy démon.
- És Peter? – kérdezte Bobby aggódón. A hosszú várakozási idő alatt meglepően megkedvelte a srácot.
- Visszakerült a saját testébe – válaszolta az angyal.
- Rendben, akkor most már igazán hazajuttathatnál engem is – szólt Dean, idegesen húzogatva a nyakkendőjét.
- Az nem lesz olyan egyszerű.
- Ezt mintha már hallottam volna ma egyszer – jegyezte meg Sam.
- Ez a testen kívüli kaland túl sok angyali energiámat felemésztette – vallotta be Cas.
- Ó, csodás, és mikor fogsz feltöltődni? – így Dean
- Soha..? – mondta bizonytalanul az angyal, és fáradtan sóhajtott egyet.
sliver
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Imádom!
Testet cseréltek, jesszus mi lesz itt... Mikor jön a folytatás??
köszi ^^ igyekszem hamar megírni, csak nem nagyon van rá időm.. de majd... ;)