Bukott angyal vagyok.

Persze nincs jogom panaszkodni, hiszen én választottam ezt az utat. Úgy döntöttem, hogy a családom ellen fordulok, és emberiség pártjára állok – valójában, mikor azt mondom, emberiség, úgy értem, Dean Winchester.

Ha ő nem lenne, talán nekem eszembe se jutott volna kisétálni a dicsfényből, hogy megmentsem a földet a biztos pusztulástól. Nem azért, mintha nem akarnám védelmezni Atyám minden teremtményét, de miért pont én? Nem vagyok arkangyal, még csak nem is különösen hatalmas, vagy erős, csak egy katona, aki igyekszik hű fiú lenni. De ha még magát az Istent sem érdekli az egész?

Hacsak nem volt előre ez a célja. Talán azért küldött le éppen engem a pokolba, mert tudta, hogy meg fogom szeretni Deant, hogy mellé állok, és segítek neki megakadályozni az apokalipszis eljövetelét. Talán az ő akaratából vagyok most is a földön, tehetetlenül, végzetesen a porhüvelyembe zárva. De talán csak véletlen volt az egész, nincs is Isten, aki választ adna kérdéseimre, és örökre elveszetten kell bolyonganunk a mindenségben. Azért én imádkozok, hogy halálom után magához vegyen újra – és közben azért is, hogy valamiként mégis itt maradhassak. Bonyolultabb embernek lenni, mint gondoltam.

És hogy bírom ki, hogy kiszorultam a mennyek kegyelméből, örökre? Nehezen, nagyon nehezen. De néha, egy-egy magányos éjjelen csak állok Dean ágya mellett, némán, nehogy véletlenül felébresszem, és nézem, ahogy alszik. Ennyi sok szörnyűség után, álmában mégis kisimul az arca, eltűnnek róla a pokoli évek, a fájdalmak, veszteségek, és sebhelyek rovátkái, mennyire békésnek tűnik! Annyira szép, és én látom benne az összes ember szépségét. Elmondhatatlan boldogság jár át. Szeretem őt!

Ezért nem tudnám soha megbánni amit tettem, vagy igazán sajnálni magamat. Szeretem az embereket. Ez egy csoda, és ezért megéri akár meghalni is.

sliver

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés